1. feji. – Vámpír?
Vanessa vagyok. 17 éves. Forksban lakom, de most éppen Seattle-ben vagyok egyedül. Apa dühös is volt, hogy ide akarok jönni, vásárolni, de muszáj volt. Éppen egy sikátorban mentem át, amikor valami elfutott előttem. De olyan gyorsan, hogy szó szerint elhúzta a csíkot. Féltem. Szívem hevesen dobogott; éreztem a halántékomon. Gyorsan kifutottam a sikátorból egy parkolóba. Körbe-körbe néztem, mivel tudtam, hogy még mindig itt van. Még egyszer elfutott mellettem, de most már hozzám is ért. Megfogta a kezemet és elrántott, így a földre kerültem. Oldaltáskám lerepült vállamról, így gyorsan oda kúsztam hozzá, felvettem, felálltam és elkezdtem futni. Hírtelen meglökött, így egyenesen orra buktam. A kezem sajgott, ahogy felfogtam az ütést. Felálltam és körbe néztem; ha futok, utolér.
- - Ki az? – Hangom remegett, miközben körbe-körbefordultam. Ott állt előttem. Egy fiú volt. Jó képű. Szemtelenül jóképű. De evvel nem foglalkoztam. Szeme vörösen csillogott. Vörös? Kontakt-lencse?
Hírtelen elém került, ott állt tőlem egy lépésre. Kitágult szemekkel néztem rá, miközben Ő csak gonoszan mosolygott. Végem van. A felismeréstől sírhatnékom lett. Szám remegett, szemembe könnyek futottak.
- - Jaahj, ne sírj, Édeske. Én nem bántalak.
Arcomba hullott hajamat fülem mögé tűrte. Az érintésétől megborzongtam. Jéghideg volt a bőre. Hírtelen mögém nézett, én pedig a vállamon éreztem egy kezet. Nagyságából ítélve női kéz volt.
- - Üdv a hadseregben.
Csilingelő hangján suttogott fülembe, majd megharapta a nyakamat. A fájdalomtól felordítottam, majd csak az égető tűzet éreztem egész testemben.
Edward szemszög.
- Egyre több az eltűntek száma Seattle-ben. Ma reggel, bejelentettek egy Forks-i lányt is, akit valószínűleg a gyilkosok kaptak el. Azt nem tudják…
Carlisle kikapcsolta. Mégis, magam előtt láttam a lány arcát. A képen egy világoskék pólóban volt. Mosolya messziről rikított. Barna haja lengte körbe gyönyörű szív alakú arcát. Sajnáltam.
- - Ez már biztos, hogy egy hadsereg lesz. De ki lehet az?
Seattle-ben újszülöttekből álló hadsereget szerveznek össze. Úgy gondoljuk, hogy miattunk.
- - Aro biztos nem; figyelem a döntéseit. Nem tudom, hogy ki az, azt sem, hogy miért teszik mindezt. De ez a lány nem érdemel ilyen sorsot.
- - Nem, tényleg nem. Sokszor olvastam a gondolatait, amikor unatkoztam. Nem olyan szeszélyes, mint a többi tini-lány. Szereti a családját. Szüleivel és a kisöccsével él. Tegnapra egy bevásárlást szervezett magának. Emlékszem, arra is gondolt, hogy az apja ezért dühös volt a sok haláleset miatt. Volt miért. Most éppen vámpírrá változik. És ha ellenünk vannak, akkor meg kell majd ölnünk.
Miután felszólaltam, felindultam a szobámba. Ez a lány nem érdemli ezt az életet. Vajon ki bírja majd? Ha ki is bírja, akkor is meg kell ölnünk.
Gondolataimat elhessegetve kezdtem el zenét hallgatni. Ez megnyugtatott.
Pár nappal később. Vanessa szemszög.
A többiek éppen ettek. Riley előttem guggolt, és hitetlenkedve nézett rám.
- - Nem tudom, hogy bírod ki, de így megölöd magad.
- - Mit tettél velem? Én.. Én ezt nem akartam..
- - Semelyikünk sem akarta, de ez a végzetünk. Átváltoztattak minket, iszunk, aztán harcolunk. Mi csak bábuk vagyunk, Kisleány. Most menj, igyál. Szükségünk van mindenkire.
Ahogy beleszippantottam a levegőbe, egy ősi ösztön támadt fel bennem. Az édes illat után vetettem magam, majd megharaptam áldozatomat. Szüntelenül szívtam vérét, miközben azt sem néztem ki volt az. Vére édesen csorgadozott le torkomon, miközben hallottam lassuló szívverését.
1 hónap múlva.
Ma van a nagy nap. Az utóbbi napokban állandóan ittunk; erőt szereztünk. Ma lesz a nagy összecsapás. Éppen egy rét felé futottunk az erdőben. A nővények csapdosták testemet, de olyan volt mintha simogatnának, cirógatnának. Ahogy ránéztem a többiekre, észrevettem, hogy csak én félek. Ők elszántak voltak. Bár tudták, hogy meghalnak, mégis felemelt fejjel szaladtak a halál felé. Velem együtt.
Amint kiértünk a rétre megálltam. A többiek belefutottak az ellenséges csapat erős karjaiba. Ismertem őket. Cullenék. Egy suliba jártunk. Ők is vámpírok? Na, ne… Hát ezért jöttünk. Ők a sárga-szeműek!
Ahogy láttam a többieket meghalni, elbújtam egy fa mögé és onnan néztem a csatát. Úgy is meghalok az Istenért is! Testem pont elfért a fa mögött, így nem vehettek észre. Egy idő után már csendültek az összecsapás hangjai és már csak a tüzet lehetett hallani.
Hírtelen hallottam meg a felém közeledő lépéseket. Szorosabban bújtam a fához, ziháltam; nem futhatok el, úgy is elkap. Hírtelen kapott el a karomnál fogva és kirántott a fa mögül. Magas fiú volt, vékony. Vöröses-barnás haja összevissza meredezett, vicsorított, szemével dühösen nézett rám. Meghalok. Most halok meg.
